Amikor elhatároztuk, hogy a nagyszülőktől örökölt házat teljesen felújítjuk, sejtettük, hogy nagy fába vágjuk a fejszénket. Nem mondom, hogy nem indult minden úgy, mint a mesében, mert de. Meghirdettük a régi házunkat. Napra pontosan egy hónappal a hirdetés feladása után nemhogy vevőnk volt, de a teljes vételárat is kicsengették. Ráadásul kaptunk három hónapot a kiköltözésig, úgyhogy boldogság volt, meg eufória.

Aztán az első nap rá kellett ébrednünk, hogy a felújítás nemcsak játék és mese. A három hónap csuda gáláns dolog a vevők részéről, de elég lesz-e a tetőátalakításra, a teljes víz-gáz-fűtés-kémény-villany-nyílászáró cserére? Arra, hogy egyes helyiségek funkcióján változtassunk?

A munkálatok első napján ez a látvány fogadott minket

Az egyik kisszoba például konyha lett, a konyha pedig a hálószobánk. Azért az elég bizarrul hangzik, hogy pontosan ott hajtom le a fejem az ágyamban, ahol 25 éven át minden vasárnap a húslevest kanalaztam, mi?

(Mivel ez nem egy felújítós blog, nem spoiler, ha elárulom, hogy az első kapavágás február 11-én történt, április 30-án pedig már be tudtunk költözni, ha nem is volt minden tökéletesen rendben.) 

Jelen történet szempontjából azonban a konyha, illetve az étkezőbútor a lényeges.

Kopottaska '70-es évekbeli sarokgarnitúra

A '70-es években (nálunk még a '80-asban is) nagy hype-nak számítottak az ilyen jellegű, népieskedő városi bútorcsaládok. Nagyjából megfeleltethetők ezek a mai enteriőrökben felbukkanó etno, cottage és/vagy shabby chic típusú berendezéseknek.  Nem véletlenül nagy kedvence a bútorfelújítóknak itthon és külföldön is, tele van az internet bájosabbnál bájosabb faragott lábú asztalok új életre keltésével. Saját idejükben persze az IKEÁ-tól kezdve a különböző katalógus áruházakig sokan forgalmazták az ilyen karakterű bútorokat. Kiskoromban például imádtam a vaskos Quelle katalógusokat lapozgatni, lestipistopiztam benne mindent, ami megtetszett. Ha az ember átrágta magát az ízléstelen törülközőkön, csiricsáré szőnyegeken meg raffolt és csipkés nájlonfüggönyökön, akkor például ilyesmit is találhatott:

Ugye, hogy ugye? Mennyire gemütlich már ilyen bútorok közt vasárnapi ebédezni? :) (Ez a kb. 30 éves Quelle is a padlásról származik)

A lényeg tehát, a konyhát ki kellett pakolni, és miközben az étkező dögnehéz darabjait szállítottuk fel a padlásra, már tudtam, hogy a régiből újat csinálni vágyásom megint találkozott a hülye érzelgősségemmel, és nem sokáig lesznek ezek a bútorok odafenn.

Így is lett. Ahogy alkalmassá vált az időjárás a szabadtéri munkára, megragadtam a csiszolómat, és nekiláttam eltávolítani az asztal lapjáról a lakkréteget. Megevett egy csomó csiszolókorongot a nyavalyás, mire megfelelő felülethez jutottam. Ráadásul ekkor derült ki az is, hogy a lap valójában falemezzel furnérozott pozdorja, úgyhogy a fatapaszos javítások miatt nem érdemes lazúrozni, ahogyan eredetileg szeretem volna, hanem alapozni és festeni kell.

Ezeken képeken ugyan nem látszik, de csomó helyen előbukkant a pozdorjaréteg, ami aztán meghatározta a későbbi festési technikát és ezzel az asztal végső kinézetét is

Az esztergált lábakat csak kézi csiszolással lehetett megszabadítani a lakkrétegtől

A fenyőfa tövében várakozó lábak. A kézi esztergálás folytán különlegesen kajlára és gyönyörűségesen csámpásra sikerült lábak nem teljesen egyformák, de éppen ettől szeretetreméltóak

A csiszolás és a felületek gondos megtisztítása után következhetett az alapozás. Száradás után pedig megkapta végső formáját az asztal. Mivel, ahogy fentebb említettem már, a javítások miatt nem lett volna szép a lazúrozás, úgy döntöttem, hogy antracit színű lesz az asztallap, a lábak pedig törtfehérek.

Miután elkészült, beköltözött a nappalinkba, hogy újra körbe lehessen ülni, mint régen és nem feltétlenül csak vasárnap.